Az iskola tágas aulájában, a kétezerhuszonhatos esztendő fülledt júniusi délelőttjén úgy ültünk a szorosan egymás mellett, mintha nem is a jelenben, hanem a történelem egy megállított, sűrű percében lélegeznénk. A fejünk előtt feszülő hatalmas üvegablakokon át bezúduló nyári fény éles kontúrral világította meg a tiszta fehér ingbe öltözött, mozdulatlanul ülő gyermekek komoly, hirtelen felnőtté váló arcát. Pontosan százhat év telt el azóta a gyilkos Trianon-napi délután óta, de a közös megemlékezés megmutatta, hogy az időnek nincs hatalma a közös seb felett. Nem a tankönyvek megsárgult, rideg téziseit idéztük ezen a megemlékezésen, hanem azt a makacs, konok és elpusztíthatatlan bizonyosságot, amit egyetlen idegen tollvonás sem tudott kitörölni a lelkünkből. Amikor a hetedikesek tiszta hangon belekezdtek a Határtalanul program erdélyi utazásának emlékeibe, a modern iskola falai mintha kitágultak volna, teret engedve a Kárpátok bérceinek és a külhoni testvérek néma jelenlétének. Úgy éreztük, a fehéren világító, ünnepi inges, fegyelmezetten ülő diákok mindegyike egy-egy láthatatlan, mégis elszakíthatatlan fonalat tart a kezében, amely átnyúlik a mesterségesen meghúzott határokon, egyenesen a Felvidék, a Délvidék és Erdély magyarul dobbanó szíveihez. Ebben a huszonegyedik századi térben egyszerre vált tapinthatóvá a múlt és a jövő; az egymás mellett ülő gyerekek tekintetéből megérthettük, hogy a nemzeti hűség nem elavult kötelesség, hanem a mindennapi létezésünk alapja.
