Amikor a nemrégiben véget ért tanulmányi kirándulásunk után újra körbeültünk az osztállyal, a tanterem falai közé visszatért az erdélyi tájak semmivel sem összetéveszthető, fanyar fenyőillata és szabadsága. Együtt, mondatról mondatra és emlékről emlékre vettük újra szemügyre az utazás mind a öt felejthetetlen napját, mintha csak egy közös, drága krónika lapjait forgatnánk visszafelé. Ahogy felidéztük az egymást követő állomásokat és a magunk mögött hagyott kilométereket, a gyerekek arcán megelevenedett minden erdélyi völgy, büszke bástya és rejtett erdei ösvény, amelyeket együtt fedeztünk fel. Egy kis, rögtönzött közvélemény-kutatást is tartottunk közöttük, mert végtelenül kíváncsiak voltunk, hogy a felkínált ezernyi csoda közül melyik volt az a pillanat, amely a legmélyebben és legvisszavonhatatlanul fészkelte be magát a lelkükbe. A diákok egymás szavába vágva, csillogó tekintettel mesélték a legszebb, legtisztább élményeiket, és a hangjukból éreztem, hogy ami nekünk a történelemkönyv, az nekik mostantól a saját, megélt valóságuk. Az elhangzott történetekből szinte magától bomlott ki az igazság, s így beszéltünk végül a Határtalanul program valódi, mély jelentőségéről is. Megértették – talán most először igazán –, hogy ez a program nem csupán egy jól sikerült iskolai utazás a naptárban, hanem egy életre szóló kapu, amely összeköti őket a határ túloldalán élő testvéreikkel. Miután elcsendesedtünk, tudtam, hogy az elszakíthatatlanság és az összetartozás láthatatlan fonalát ez az öt nap végleg és kitörölhetetlenül beleszőtte a szívükbe.
